Téli este

Végre kiverekedte magát a csúcsforgalomból. 

Fárasztó napja volt, a főnöke mindenféle elintéznivalót bízott rá, közben a saját munkájával is haladnia kellett. Közel az év vége, mindenkinek le kell zárni az aktuális projectet, ilyenkor teljes a káosz odabent. Későn tudott elszabadulni és még a bevásárlást is el kellett intéznie.

Ezt mindig magára vállalta, hiszen úgyis útba esik hazafelé a bevásárlóközpont. Általában gyorsan végzett, nem nézelődött, célirányosan haladt a sorok között. Most is így volt, még a pénztárnál sem kellett sokáig sorban állnia. De a parkolóból már nehezen tudott kijutni, két hosszú sor kígyózott a sorompó előtt. Amíg egyre türelmetlenebbül várakozott, eszébe jutott, hogy a kolléganői említettek valami kuponos akciót. Egyikük mondta is, hogy most fogja beszerezni az összes karácsonyi ajándékot. Nem igazán figyelt rá, sosem érdekelték az ilyen reklámfogások, de úgy látszik sokan éltek a lehetőséggel. Ráadásul a rossz idő miatt mindenki kocsival vágott neki a vásárlásnak. Nagyon hideg volt, a reggel még sűrű pelyhekben hulló hó fekete latyakká változott az aszfalton. Feljebb tekerte a fűtést és arra gondolt, hogy ha hazaér rögtön készít magának egy bögre forró teát.

Kiért a városból, itt már nem volt nagy forgalom és az út menti földeken megmaradt a hó. Az ismerős kanyarokban a fák meghajoltak a rájuk nehezedő súly alatt. Gyönyörű látvány volt, ahogy a fényszóró megvilágította őket. Minden dekorációnál szebb. Azon kapta magát, hogy egy karácsonyi dalt dúdolgat.

A domb mögül előbukkant a falu. Havas háztetők, füstölgő kémények, világító ablakok. Megállt a ház előtt és körülnézett. Elraktározta a látványt, hogy majd felidézze az irodában, amikor a nyakába zúdulnak a következő nap tennivalói.

A gyerekek már az előszobában nyüzsögve várták, a kandallóban lobogott a tűz és az asztalon egy csésze tea gőzölgött.

Hazaért.

Apa

Szemét összehúzva figyelte az utat a szakadó esőben. Nem volt nagy forgalom, de néha elvakította egy-egy szembejövő autó fényszórója. Az ablaktörlők végeláthatatlan küzdelmet folytattak a szélvédőre zúduló vízzel. Az út sötéten csillogott előtte, fények imbolyogtak rajta, ahogy elhaladt egy-egy jelzőtábla mellett. Hirtelen fékeznie kellett, mert valami mozgást látott. De csak néhány falevelet sodort magával a szél.
Szeretett volna már otthon lenni, fárasztó napja volt és nehezére esett a koncentrálás. Remélte, hogy a gyerekek már ágyban lesznek és az asszony sem fogja nyaggatni a lakásfelújítással. Sokat dolgozott, de a törlesztőrészlet hónapról hónapra emelkedett és élni is kellett valamiből. Minden pluszmunkát elvállalt, de még így is éppen csak kijöttek a pénzből. Most is azért maradt bent ilyen sokáig. Ezen a héten már harmadszor. A fiával napok óta nem is találkozott, csak óvatosan megpuszilta esténként az alvó gyereket. A lánya néha megvárta és gyorsan csacsogott neki még egy kicsit a barátnőiről, meg az iskoláról lefekvés előtt. Meghallgatta, de legtöbbször alig tudott figyelni, csak egy forró fürdőre vágyott és hogy ágyba kerülhessen. Behunyta a szemét és szinte érezte, ahogy elmerül a gőzölgő vízben.
A következő pillanatban egy fekete alak tornyosult előtte az úton. A fékre taposott és két kézzel kapaszkodott a kormányba, hogy az úton tartsa a megcsúszó kocsit. A szarvas nem mozdult, állt az út közepén és őt nézte. Hihetetlen erő áradt belőle, ahogy ott állt, magasra tartott fejjel, dacolva a viharral. Aztán futásnak eredt és eltűnt az út menti fák között. Pár pillanatig tartott csak, mégis lenyűgöző látvány volt.
Várt még néhány percig, össze kellett szednie magát. Egyedül volt az úton, és mintha az egész világon is egyedül lett volna. Ijesztő, mégis felemelő érzés volt.
Elindította az autót. Talán még ébren találja a fiát. Ma ő akart esti mesét mondani neki.

Ravanello

- Szégyentelenek - háborgott magában Ravanello asszony ahogy a piacról hazafelé menet meglátta a bordélyház ablakában csüngő fehérneműt. Felháborító, hogy megtűrnek egy ilyen intézményt itt a város közepén, ahol tisztességes emberek élnek. Miért nem költöztetik inkább a külvárosba, ahol mindenféle erkölcstelen népek laknak.
Hirtelen hangos kacagás hallatszott a nyitott ablakból. Ravanello asszony a fejét csóválva morgolódott tovább. Beszélni fog a férjével, aki a városházán dolgozik. Igaz, csak segédírnok, de talán beszélhet valakivel az ügyben. Mégsem való, hogy ezek a züllött nőszemélyek itt vihorásszanak, amikor ő súlyos szatyrokkal megpakolva igyekszik hazafelé, hogy megfőzze a vacsorát a férjének. Aki különben meg sem érdemli, hogy főzzön meg mosson rá, hiszen nem is törődik vele. Hazajön a munkából, vacsora közben újságot olvas, oda se figyel arra amit ő a szomszédokról, meg a környék aznapi fontos eseményeiről mesél. Aztán a barátjához Bertoldhoz megy sakkozni, mintha az annyira érdekes volna. Tegnap este is olyan sokáig játszottak, hogy ő már régen aludt, mire Lorenzo hazaért. Hétvégén meg horgászni mennek, vagy meccsre, vagy éppen a garázsban bütykölnek valamit. Ő bezzeg jó feleség módjára egész nap mos, főz, takarít.
Pedig a házasságuk kezdetén még azt gondolta, hogy a férje majd feljebb jut a ranglétrán és jómódban fognak élni. Esetleg még bejárónőjük is lehetett volna. De Lorenzo még azt sem volt képes elérni, hogy írnokká léptessék elő. Húsz éve segédírnok és már biztosan az is marad a nyugdíjazásáig. Élhetetlen alak. Ő meg cipelheti a nehéz szatyrokat élete végéig. Közben ezek a lányok itt vihognak és az ablakba akasztják a bugyogójukat.
A nyitott ablak mögött Rebecca éppen a tegnap esti kuncsaftjáról mesélt a többieknek.
- Valami hivatalnok a városházáról. Annyira, de annyira vicces volt. Mintha először lett volna nővel életében. Pedig felesége van. Na képzelem. Mindenesetre meglestem a nevét a tárcájában, bármikor jól jöhet egy városházi ismeretség.
Signore Ravanello.


A történet az alábbi képről írós játékhoz született:
http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/123-kreativ-iras-kep-alapjan-5

Teljesítmény

Ezt nem hiszem el - bosszankodott János, és kezét finoman a nő térdére csúsztatta.

Nem akarta, hogy Éva észrevegye a türelmetlenségét, de kezdte elveszíteni az önuralmát. Akarta ezt a nőt, jobban mint bárkit ezelőtt. Nem tudta volna megmondani az okát, hiszen rengeteg kalandja volt már. Fiatal, vagy kevésbé, szőke, barna, sovány vagy telt - nem számított. Csak az volt a fontos, hogy elégedettek legyenek. Vele Jánossal, és a teljesítményével.

25 éve volt házas. 25 éve csalta a feleségét. Soha nem bukott le, igaz soha nem is bonyolódott érzelmi zűrökbe. Csak szexet akart és mindig meg is kapta.
Most pedig itt ez a nő, fiatal, gyönyörű és virágillatú. Heteken keresztül hiába próbálta behálózni, de tegnap váratlanul igent mondott mondott egy randevúra.

Éva javasolta, hogy ide jöjjenek fel, a hegyi pihenőhöz. Már sétáltak egyet, megcsodálták a kilátást. Végre visszaültek az autóba, a lány kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, rövid szoknyája még feljebb csúszott hosszú combjain. János nagyot nyelt, keze enyhén megremegett. Legnagyobb megdöbbenésére a nő egy könyvet vett elő a táskájából. - Van egy rész a kedvenc regényemben, amiről te jutsz az eszembe - mosolygott a férfira és hangosan olvasni kezdett.

János hallotta a szavakat, de értelmüket nem tudta felfogni. Torka kiszáradt, szíve hangosan kalapált, halántéka gyöngyözött.  Egyik kezével határozottan megragadta a nő combját, másikkal a derékszíját csatolta ki. Meg sem hallotta a rémült sikoltást. Fejében vadul kergetőztek a szavak: elégedett...bizonyítani...teljesítmény...


Ezt a történet egy kép hatására írtam: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/113-kreativ-iras-kep-alapjan-2

Érzés

Ülök az udvaron, élvezem az őszi napsütést. Hagyom, hogy átjárjon az érzés, ami az utóbbi időben állandó kísérőm lett. Fel-felbukkan, néha teljesen váratlanul, de egyre gyakrabban.
Hallgatom a csendet. Pontosabban a zümmögést, ciripelést, csicsergést, susogást.
Lehunyom a szemem és az elmúlt évek zűrzavarára gondolok. Költözések, bizonytalanság, hazugságok, kétségek. Talán közhely, hogy az idő minden sebet begyógyít, most mégis nagyon távolinak tűnnek a végigsírt éjszakák.
Elmosolyodok, ahogy minden porcikámat átjárja az ismerős melegség.
Részemmé vált az érzés.
Boldog vagyok.

Éjszakai gyümölcskaland

Anna sértődötten lépkedett a többiek mögött.
Még szemrehányást tesznek neki, amiért ő is beszállt a vérszomjas Borotvás Sir Nyuszi elleni küzdelembe. Miért gondolják, hogy a bátorság csak a férfiak kiváltsága? Tóbiás, Rodrigo, Rudolf, még Kálmán is - nekik szabad hősiesen harcolni csak azért mert az "erősebb" nemhez tartoznak? Őt meg jól ledorongolták, amiért szembeszállt a veszéllyel.
Nem szerette, ha azt éreztették vele, hogy kevesebb náluk. Nem volt feminista , nem akart ő férfiként viselkedni, nagyon is nőies volt, szép kerek idomokkal, hibátlan külsővel. Élvezte Rodrigo csodáló pillantásait, anyáskodott a kissé szeleburdi Kálmán felett, gondoskodott nagyapjáról, az egyre barnuló és puhuló Tóbiásról, és bármennyire is megmosolyogták a többiek, Rudolf de Raisine udvariassága is imponált neki. Igaz, ő néha túlzásba esett és elég idegesítő tudott lenni.

Anna, az alma végiggondolta az elmúlt napok történéseit. Sok mindenen keresztülmentek, míóta Morrisonék konyhájában egy tálba kerültek ők öten. Megtervezték és kivitelezték a szökést, bűzlöttek a magukra kent trutyitól, lapultak a szemétben, utaztak kukásautóban, és amikor végre élvezhették volna a szabadságot, rájuk támadt a fehér szörny. De ő, Anna egy szóval sem panaszkodott, nem nyafogott, nem kényeskedett. És igen, a harcból is kivette a részét, mert úgy érezte, ezt kell tennie.
Éles késként hasított belé a kétség. Talán tényleg rosszul reagált a helyzetre? Lehet, hogy ez valóban nem nőies viselkedés? Valami baj van vele? Jaj ne, talán ez is a génkezelés hatása?

Közben a többiek észrevették, hogy lemaradt és bevárták. Kérdezgették mi baja, hogy tudnak-e segíteni, de durván elutasította őket. Magányra vágyott, hogy rendet teremtsen zűrzavaros gondolatai között.
Lassan beesteledett és a kis csapat egy védett helyet keresett éjszakára. Egy fa odvában találtak szállást, és bár kicsit magasra kellett mászni, ez biztonságot jelentett számukra. Sokáig tartott, mire mindenki elhelyezkedett, és Tóbiást is sikerült egy ágakból rögtönzött szerkezettel besegíteni a kuckóba. Nagyon fáradtak voltak, hamarosan egyenletes szuszogás hallatszott az odúból. Csak Anna szemére nem jött álom, nem hagyták nyugodni háborgó gondolatai.

Óvatosan, hogy ne ébressze fel a többieket, az odú széléhez gurult és kinézett. Gyönyörű éjszaka volt, a hold bevilágított a fák közé, sejtelmes árnyékokat vetítve mindenfelé. Az alma ezt cseppet sem találta félelmetesnek, sokkal inkább lenyűgözőnek. Tovább gurult, ágról ágra haladva egészen eltávolodott a szálláshelyül szolgáló fától.
Egyszerre furcsa hangokra lett figyelmes.
- Menj innen te szúrós gombóc! Belőlem ugyan nem eszel! - kiabálta valaki. Majd szuszogás, csoszogás és az avar zizegése hallatszott.
- Nem hallod?! Hagyj engem békén! - erősködött tovább a hang.
Anna kíváncsian közelebb merészkedett. A sötétben nem tudta megállapítani, hogy miféle gyümölcs a bajbajutott, de az jól látszott, hogy egyedül nem bír el a méretes sündisznóval.
Hirtelen az állat elé ugrott, vigyázva, hogy a hegyes tüskék biztosan ne érhessék el.
- Úgy tűnik más vacsora után kell nézned. Mit szólnál egy ízletes almához?
Az ismeretlennek meg odakiáltott:
- Gyorsan! Ugorj!
A sün meglepetésében ide-oda kapkodta a fejét, ők meg felváltva kiáltoztak neki hol az egyik, hol a másik irányból, miközben igyekeztek távolodni tőle.
Sikerült felkapaszkodniuk egy-egy lehajló ágra és hamarosan elérték egymást a magasban. A sündisznó még sokáig forgolódott alattuk, nem értette mi történt.
- Kösz a segítséget. Igazán vagány csaj vagy. Én Vackor Viktor vagyok.
- Én meg Anna, az alma.

Sokáig beszélgettek az ágak között, majd az odúhoz gurultak.
- Gyere csak, bőven van hely. Reggel majd bemutatlak a többieknek.
Viktor elhelyezkedett az egyik sarokban, Anna pedig a nagyapja mellé vackolta be magát.
Végignézett az alvó társaságon, kíváncsi volt mit szólnak majd újonnan szerzett ismerőséhez. Kedves fiú ez a vackor, bár a humora kicsit fanyar.
Vajon milyen kalandok várnak még ránk? - tűnődött még elalvás előtt.

Száll a mese blogról blogra, előzmények itt:
http://mesemagia.blogspot.hu/2013/09/gyumolcs-kalandorok.html

és itt:
http://martasosak.blogspot.hu/2013/10/rodrigo-es-bandaja-nagy-csataja.html

Utazás

Az ablak mellett ült, látszólag az elsuhanó tájban gyönyörködött, de aki jobban megfigyelte, láthatta, hogy megállíthatatlanul folytak a könnyei.

Soha semmi nem fájt még ennyire. Érték már csalódások, volt része kudarcokban, volt már, hogy elhagyták, becsapták, hogy elveszített valakit. De ez a szívszorító, végtelen fájdalom minden eddiginél borzasztóbb volt. Nem fizikai szenvedés volt ez. Mintha a teste nem is a sajátja lenne, a külvilágot teljesen kizárta, csak lélek volt most, gúzsba kötve, tehetetlenül vergődött a semmiben.

Hirtelen egy kéz érintette meg a vállát, és ez visszarántotta a földi valóságba.
- Ne szomorkodj!- mosolygott rá kedvesen az ismeretlen fiatalember, mielőtt leszállt a vonatról.
Megpróbált visszamosolyogni a könnyei mögül, de nem igazán sikerült. A túloldali ülésre pillantott. A férje rezzenéstelen arccal, jéghideg tekintettel meredt maga elé. A páncél amit maga köré vont, áthatolhatatlannak bizonyult.

Minden sejtjében érezte a kétségbeesést. Mint ahogy a szerelmet is a férfi iránt. A megismerkedésükre gondolt. Az első pillanattól tudta, hogy ez a kapcsolat az égben köttetett. A gondolattól végre valóban elmosolyodott.
- Nem adom fel - suttogta maga elé és hálásan gondolt az ismeretlenre.