Utazás

Az ablak mellett ült, látszólag az elsuhanó tájban gyönyörködött, de aki jobban megfigyelte, láthatta, hogy megállíthatatlanul folytak a könnyei.

Soha semmi nem fájt még ennyire. Érték már csalódások, volt része kudarcokban, volt már, hogy elhagyták, becsapták, hogy elveszített valakit. De ez a szívszorító, végtelen fájdalom minden eddiginél borzasztóbb volt. Nem fizikai szenvedés volt ez. Mintha a teste nem is a sajátja lenne, a külvilágot teljesen kizárta, csak lélek volt most, gúzsba kötve, tehetetlenül vergődött a semmiben.

Hirtelen egy kéz érintette meg a vállát, és ez visszarántotta a földi valóságba.
- Ne szomorkodj!- mosolygott rá kedvesen az ismeretlen fiatalember, mielőtt leszállt a vonatról.
Megpróbált visszamosolyogni a könnyei mögül, de nem igazán sikerült. A túloldali ülésre pillantott. A férje rezzenéstelen arccal, jéghideg tekintettel meredt maga elé. A páncél amit maga köré vont, áthatolhatatlannak bizonyult.

Minden sejtjében érezte a kétségbeesést. Mint ahogy a szerelmet is a férfi iránt. A megismerkedésükre gondolt. Az első pillanattól tudta, hogy ez a kapcsolat az égben köttetett. A gondolattól végre valóban elmosolyodott.
- Nem adom fel - suttogta maga elé és hálásan gondolt az ismeretlenre.