Útitárs

-Leülhetek? - kérdezte a lány, de lopva még egyszer körbenézett, hátha észrevesz egy másik szabad ülőhelyet.
-Persze angyalom - mosolygott rá fejkendője alól a terebélyes asszonyság és megpróbálta összehúzni a csomagjait, amikkel teljesen körbebástyázta magát.
Szerencsére elég vékony vagyok - gondolta magában Juli - de még így sem lesz túl kényelmes utam. Tegnap este kellett volna elindulnom, de Gábor még most is alig akart elengedni.
Ahogy a fiúra gondolt, elmosolyodott. Nehéz volt korlátok közt tartani az érzést, amit azóta érzett, amióta Gábort megismerte. Legszívesebben állandóan énekelt és táncolt volna. Biztos furán néznének rá a buszon, főleg ez a kendős néni.

Sajnos a reggeli kapkodásban a fülhallgatóját Gábornál felejtette, így nem tudott zenét hallgatni. Jobb lesz ha alvást színlel, még mielőtt a néni elmeséli neki a fél életét.
Azért óvatosan oldalra pillantott, vajon mi lehet abban a rengeteg szatyorban? Talán a gyerekeihez utazik és zöldséget meg gyümölcsöt visz nekik a kertből? Vagy egy-két levágott csirkét? Elhúzta a száját, azt biztosan érezni lehetne. De a csomagok nem árasztottak kellemetlen szagot. Sőt, ahogy beleszagolt a levegőbe, határozottan kellemes illatok lengedeztek a néni körül.
Ez meglepő volt, valahogy az öreg nénikről áporodott, dohos szag jutott az eszébe, esetleg még levendula, de ez valami teljesen más illat volt. Próbált feltűnés nélkül bekukkantani valamelyik szatyorba, de semmit sem látott. Az illat lassan beburkolta és egyáltalán nem volt kellemetlen. Egyre kíváncsibb lett.

Szomszédja nem szólt semmit, csak magában mosolygott. Ez is szokatlan volt. Sokat utazott és azt tapasztalta, hogy az idősek nagyon szeretnek beszélgetni. Talán örülnek, ha végre meghallgatja őket valaki. Aztán ha hallgatóságra találnak se vége, se hossza a panaszkodásnak. Neki meg semmi kedve betegségekről, magányról és szomorúságról beszélgetni. Ezért is igyekezett elkerülni őket.
De ez a néni valahogy más volt. Illatos, csendes és mosolygós. És amikor mosolygott, egyáltalán nem látszott öregnek.
- Megkérdezhetem mi ez az illat? - fordult felé Juli, önmagát is meglepve.
- Gyógynövények. Citromfű, menta, cickafark, zsálya, rozmaring és még néhány fajta. A szomszéd városban van egy teakészítő üzem, oda viszem őket.
- Azt hittem a gyógyteáknak szénaszaguk van és keserűek.
- Sokan így gondolják. Persze nem mindegy, hogy van elkészítve és az sem, hogy milyen fajtákat keverünk össze.
- Ezeknek isteni illatuk van. Mikor kicsi voltam, nagymama egyszer hársfateát főzött nekem amikor köhögtem. Anyu borzasztó mérges volt, emlékszem nagyon összevesztek. Anyu nem hisz semmiféle hókuszpókuszban, szerinte ha az ember beteg, menjen orvoshoz. Én meg soha nem is gondolkodtam ezen, természetes volt, hogy beszedem a gyógyszert és meggyógyulok. Nem is tudom, honnan jutott most eszembe ez a hársfateás történet. Azóta sem ittam gyógyteát, nagymama is régen meghalt már, pedig ő jól ismerte a természetet, biztosan megtanított volna sok mindenre.

Juli csak mesélt, mesélt, a néni pedig figyelmesen hallgatta. Nem szólt közbe, csak amikor le kellett szállnia.
- Gyere el hozzám valamikor, készítek neked egy finom teát és mesélek a gyógyfüvekről ha szeretnéd.
Kiderült, hogy nem lakik messze Gáboréktól, így a lány megígérte, hogy a következő hétvégén meglátogatja. Ahogy leszállt, valami könnyed nyugalmat hagyott maga után és az illatfelhőt, ami Julit egészen hazáig elkísérte.

Új kezdet

Gyorsan sötétedett, a lány fázósan felhajtotta a kabátja gallérját. Magas volt, karcsú és csinos. Látszólag tanácstalanul álldogált, mint aki nem tudja eldönteni merre induljon. Tudta azonban, hogy a csípős esti levegő hamarosan döntésre fogja kényszeríteni. Titkon nem is bánta, elege volt már az örökös játszmákból, amikkel hol az egyik, hol a másik oldalnak próbált megfelelni.
Megszólalt a mobil a táskájában, de nem nyúlt érte. Most az egyszer nem hagyja magát befolyásolni. Eljött az ideje, hogy önmagát sorolja az első helyre.
Mintha egy óriási szikladarab hasadt volna le egy hegytetőről. Szinte látta maga előtt, ahogy nagy robajjal a tengerbe csapódik és a hullámok a magasba csapnak, magukkal sodorva a törmeléket, elszáradt gyomot és mindent, ami nem elég erős a felszínen maradáshoz. Nyomukban tisztaság és frissesség maradt.
Olyan felszabadultságot érzett, mint talán utoljára gyerekkorában, amikor apjával felült a hullámvasútra. Száguldottak a semmibe és ő kacagott és sikított, élvezte a nagy kalandot az ölelő férfikezek biztonságában.
Azok a kezek már rég nem ölelhetik, most mégis a vállán érezte az érintésüket. Elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, majd határozottan a megálló felé indult. Felszállt az első érkező buszra, jegyet váltott a végállomásig, de egy pillanatra még visszalépett és a telefont a szemetesbe hajította.

Születésnap

Dóra gyűlölte a születésnapokat. Általában véve az összeset, de ez a mai különösen bosszantotta. Már jó előre figyelmeztette a családját és a barátait, hogy nem kíván tudomást venni a kerek évfordulóról. Nehogy eszükbe jusson valami lufis-konfettis meglepetésbulit szervezni. Sőt, jobb ha egyszerűen megfeledkeznek róla.
Nem akart megöregedni. Persze látta a tükörben a jeleket. A sokasodó ráncokat a szeme körül. A rohamosan szaporodó ősz hajszálakat. Az alattomosan felkúszó plusz kilókat.
Hiába bizonygatták a barátnői, hogy remekül néz ki és simán letagadhat pár évet. Hiába győzködte magát a jobb napjain, hogy nem a külső számít.
Ahogy közeledett a "nagy nap", egyre rosszkedvűbb lett. Nem volt kedve kimozdulni, csak ült a sötét szobában és sajnálta magát. Az elvesztegetett időt, a meg nem valósított álmait siratta. Pedig mennyire másképp képzelte sok évvel ezelőtt. Annával, a barátnőjével utazásokról, szerelmekről és persze sok pénzről álmodoztak . Nagy közös kalandokat terveztek és hogy örökké egymás mellett lesznek jóban-rosszban.
Az iskola után Annáék külföldre költöztek és bár sokáig leveleztek, sőt egyszer meg is látogatta őket, később mégis megszakadt köztük a kapcsolat. Dóra bekerült a taposómalomba, a hajsza a pénz után és egy rosszul sikerült házasság problémái minden idejét lefoglalták. Az idő kíméletlenül elmúlt, a házassága rég a múlté, a gyerekei kirepültek, a munkája monoton és pénzt is alig keres vele. Csak a szürke hétköznapok maradtak. Igazán nincs mit ünnepelnie.
A szeme az asztalon heverő papírkupacra tévedt. Még a postát sem nézte meg, épp csak kivette a ládából és az asztalra dobta. A számlák és szórólapok alól valami színes kukucskált elő. Kihúzta a kupac aljáról és döbbenten nézte a képet. Mennyit nevettek rajta Annával Berlinben! Egy újságban látták, valami tévére köthető videojátékot hirdettek vele, nagy újdonság volt akkoriban. Anna azt mondta, majd ők is ilyenek lesznek öregkorukban. Letörölte a könnyeit és lassan megfordította a képeslapot. Boldog születésnapot! Ha még emlékszel hívj fel. És egy telefonszám. Ennyi volt. A legszebb születésnapi ajándék. Széles mosollyal tárcsázta a számot.

A történet az alábbi képről írós játékra született:
http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/171-kreativ-iras-kep-alapjan-19

Eszter

Fázott és iszonyúan fájt a feje. A távolból gyereksírás szűrődött be. Lassan kinyitotta a szemét, minden homályos és bizonytalan volt. Megpróbált felülni, de így a szédülés erősebb lett és meg kellett kapaszkodnia, nehogy visszazuhanjon a padlóra. Lassan tisztult a kép és a sírás is felerősödött. Hiszen az ő gyereke sír a szomszéd szobában! Az órára nézett, fél egyet mutatott. Szerencsére nem sokáig volt eszméletlen. Felsóhajtott és elindult megetetni a babát.

Imre nem sokkal dél előtt ért haza és óriási balhét csinált amiért még nem készült el az ebéd. Üvöltözött és elmondta Esztert mindennek. Milyen feleség, hogy nem képes ebédet adni az urának?
Pedig ő nagyon igyekezett, de a gyerek nyűgösködött és még a boltba is le kellett menni, mielőtt nekiállhatott a főzésnek. Csendben várta, hogy a férfi kiadja a mérgét, régen rájött már, hogy ez a legjobb taktika. Ha szerencséje volt, így még a verést is elkerülhette. Folyton Imre kezét figyelte, hogy időben tudjon védekezni és legalább a látható sérüléseket elkerülje. Könnyebb volt így, legalább nem kellett magyarázkodni és szégyenkezni. De ma nem volt elég gyors. A súlyos üveg sótartó olyan sebességgel repült felé, hogy épp csak elfordítani tudta a fejét. Pont a halántékának vágódott és ő ájultan terült el a földön.
A férfi valószínűleg azonnal elment otthonról, mert a konyhában minden érintetlen volt. Otthagyta őt eszméletlenül a földön. És mi van ha nem tér magához? Akár meg is halhatott volna. Mi lenne akkor a gyerekkel?

Megállíthatatlanul folytak a könnyei. Siratta önmagát, a félresikerült házasságát, az elveszett álmait. A gyerekkorára gondolt, mennyi szenvedést kellett látnia és megtapasztalnia. Amikor elköltözött abból az átkozott házból megfogadta, hogy az ő gyerekei másképp fognak felnőni. De a múlt árnyai utolérték.
Talán valóban rossz feleség, ahogy Imre állítja. Lehet, hogy engedelmesebbnek kellene lennie. Talán megérdemli a verést, a szidalmakat. De a kislányának boldogabb gyerekkor jár.
Hirtelen nagyon erősnek és elszántnak érezte magát. Összepakolt néhány holmit a babának és a fiókból kivette az irataikat. A fűszeresdoboz alján egy boríték lapult, azt is magához vette. Pár ezer forint volt benne, amit vésztartaléknak rejtett el, és egy cédula, amit nemrég a földszinten lakó nő nyomott a kezébe. Csak annyit mondott, tegye el, hátha egyszer szüksége lesz rá. Gyorsan ránézett a papírra, bár már rég megjegyezte a címet. Bántalmazott nők menedékháza, Liliom u 9.

Az ajtóban még megtorpant egy pillanatra, a szíve a torkában dobogott. Vajon mi vár rá? Ha most elmegy, ide nem jöhet vissza többé. A kicsi békésen aludt a karjában. Magához szorította, aztán határozottan becsukta az ajtót maguk mögött.

Randevú

Ült a ragyogó májusi napsütésben és csodálta a lányt. Valami titokzatos melegség áradt a lényéből, egyszerűen jó volt a közelében lenni. Pedig most is egészen máshol kellett volna lennie. De mikor a lány délelőtt felhívta, hogy találkozzanak, azonnal lemondta a délutáni időpontjait. Az ügyfelei morogtak egy kicsit, aztán választottak egy másik időpontot. Persze ez nem mehet így sokáig, nem teheti kockára a rengeteg munkával megszerzett ügyfélkörét. De pillanatnyilag azt sem bánta volna, ha az összes megrendelőjét elveszíti. Mindennél fontosabb volt számára ez a lány. A könyvtárban találkoztak, ő egy szakkönyvet keresett, a lány pedig anyagot a cikkhez, amin dolgozott. A könyvtáros sokáig szöszmötölt valamivel, ők pedig beszélgetni kezdtek. Hosszú barna haja, karcsú alakja és varázslatos mosolya már az első pillanatban elbűvölte. Találkoztak néhányszor és minden alkalom egészen különleges volt. Mint ez a mai is. A kis hídnál találkoztak, ő egy üveg bort vitt, a lány piknikkosarat tartott a karján. Letelepedtek a füves parton, ezen a részen kevesen járnak ilyenkor. Mégis zavarban érezte magát, ide-oda forgolódott, folyton figyelte nem jön-e valaki. De hamarosan teljesen a lány hatása alá került, megszűnt körülötte a világ, csak ők ketten léteztek. Elsöprő energiák szabadultak fel benne, még sosem érzett ilyet. Nem csak a teste, a lelke is egyesült a lányéval, mégis szabadabb volt mint valaha eddigi életében.
Most csak ült és csodálta a lányt, aki mellette hasalt. A hátára tetovált virágok szinte életre keltek és lágyan ringatóztak. A piknikkosár érintetlenül hevert a fűben.


A történet ez a kép ihlette: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/135-kreativ-iras-kep-alapjan-9