Útitárs

-Leülhetek? - kérdezte a lány, de lopva még egyszer körbenézett, hátha észrevesz egy másik szabad ülőhelyet.
-Persze angyalom - mosolygott rá fejkendője alól a terebélyes asszonyság és megpróbálta összehúzni a csomagjait, amikkel teljesen körbebástyázta magát.
Szerencsére elég vékony vagyok - gondolta magában Juli - de még így sem lesz túl kényelmes utam. Tegnap este kellett volna elindulnom, de Gábor még most is alig akart elengedni.
Ahogy a fiúra gondolt, elmosolyodott. Nehéz volt korlátok közt tartani az érzést, amit azóta érzett, amióta Gábort megismerte. Legszívesebben állandóan énekelt és táncolt volna. Biztos furán néznének rá a buszon, főleg ez a kendős néni.

Sajnos a reggeli kapkodásban a fülhallgatóját Gábornál felejtette, így nem tudott zenét hallgatni. Jobb lesz ha alvást színlel, még mielőtt a néni elmeséli neki a fél életét.
Azért óvatosan oldalra pillantott, vajon mi lehet abban a rengeteg szatyorban? Talán a gyerekeihez utazik és zöldséget meg gyümölcsöt visz nekik a kertből? Vagy egy-két levágott csirkét? Elhúzta a száját, azt biztosan érezni lehetne. De a csomagok nem árasztottak kellemetlen szagot. Sőt, ahogy beleszagolt a levegőbe, határozottan kellemes illatok lengedeztek a néni körül.
Ez meglepő volt, valahogy az öreg nénikről áporodott, dohos szag jutott az eszébe, esetleg még levendula, de ez valami teljesen más illat volt. Próbált feltűnés nélkül bekukkantani valamelyik szatyorba, de semmit sem látott. Az illat lassan beburkolta és egyáltalán nem volt kellemetlen. Egyre kíváncsibb lett.

Szomszédja nem szólt semmit, csak magában mosolygott. Ez is szokatlan volt. Sokat utazott és azt tapasztalta, hogy az idősek nagyon szeretnek beszélgetni. Talán örülnek, ha végre meghallgatja őket valaki. Aztán ha hallgatóságra találnak se vége, se hossza a panaszkodásnak. Neki meg semmi kedve betegségekről, magányról és szomorúságról beszélgetni. Ezért is igyekezett elkerülni őket.
De ez a néni valahogy más volt. Illatos, csendes és mosolygós. És amikor mosolygott, egyáltalán nem látszott öregnek.
- Megkérdezhetem mi ez az illat? - fordult felé Juli, önmagát is meglepve.
- Gyógynövények. Citromfű, menta, cickafark, zsálya, rozmaring és még néhány fajta. A szomszéd városban van egy teakészítő üzem, oda viszem őket.
- Azt hittem a gyógyteáknak szénaszaguk van és keserűek.
- Sokan így gondolják. Persze nem mindegy, hogy van elkészítve és az sem, hogy milyen fajtákat keverünk össze.
- Ezeknek isteni illatuk van. Mikor kicsi voltam, nagymama egyszer hársfateát főzött nekem amikor köhögtem. Anyu borzasztó mérges volt, emlékszem nagyon összevesztek. Anyu nem hisz semmiféle hókuszpókuszban, szerinte ha az ember beteg, menjen orvoshoz. Én meg soha nem is gondolkodtam ezen, természetes volt, hogy beszedem a gyógyszert és meggyógyulok. Nem is tudom, honnan jutott most eszembe ez a hársfateás történet. Azóta sem ittam gyógyteát, nagymama is régen meghalt már, pedig ő jól ismerte a természetet, biztosan megtanított volna sok mindenre.

Juli csak mesélt, mesélt, a néni pedig figyelmesen hallgatta. Nem szólt közbe, csak amikor le kellett szállnia.
- Gyere el hozzám valamikor, készítek neked egy finom teát és mesélek a gyógyfüvekről ha szeretnéd.
Kiderült, hogy nem lakik messze Gáboréktól, így a lány megígérte, hogy a következő hétvégén meglátogatja. Ahogy leszállt, valami könnyed nyugalmat hagyott maga után és az illatfelhőt, ami Julit egészen hazáig elkísérte.